Az elején leszögezem, hogy nem igazán ismerem Lars von Triert, sem a munkásságát. De azt már ebből a filmből is meg tudom állapítani, hogy egy elvetemült állat. Mondjuk ezt nem feltétlenül negatívan kell érteni. Megosztja a nézőket minden téren, utána olvastam jó pár oldalon. Lehet, hogy ha ismerném a pontos elveit nem bírnám Triert, de ezt a filmet én nem tudtam utálni, olyan velős, hogy kikerekedtek a szemeim.

Dafoe és Charlotte éppen szeretkeznek miközben a pár éves gyerekük felébred és a kiságyából az ablakhoz sétál, majd kiáll a párkányra, miközben hullanak a hópelyhek, aztán megcsúszik és a mélybe zuhan. A szülők ezt a tragédiát próbálják feldolgozni, amitől a nő mély depresszióba esik a férfi pedig mivel terapeuta, ezért rajta próbál segíteni, miközben ő maga is tart valamerre, de hogy merre az csak a végén derül ki. Arra a döntésre jutnak, hogy felmennek a természetbe, az Édenbe (erdőbe) és ott könnyebb lesz túljutniuk ezen az egészen.

Nem mostanában láttam ennyire beteg alkotást. Az intro csodálatos volt, az a prológus, ahogy a fekete-fehér jelenetek le vannak lassítva és szól a klasszikus zene, az elég hidegrázó perceket teremt. Iszonyat jó fényképezéssel. Nagyon sok szimbolikus utalás van a sztoriban és ha csak egyet is kihagyunk, talán nem tud akkora hatást gyakorolni ránk. Végig figyelni kell. Nálam olyan feszültséget teremtett, hogy már én is az erdőben éreztem magam. Behúzós részekből van bőven, de azért néha kizökkentem, aztán meg sokkolt. Lehet, hogy a túl naturalista jelenetek miatt is - mert, mint mondtam nem ismertem Trier munkáit - de annyira elborult agyszülemény az egész, hogy nehéz volt befogadni a mondanivalót amit közöl a nézővel.

A naturálist egészen pontosan úgy értem, hogy nemi szervek többször feltűnnek a filmben és van pár rész, ahol a Fűrészt megszégyenítő dolgokat csinálnak, ahol fel kellett emelnem a fejem az ágyról, hogy 'aztakurva'. Nem egy könnyen emészthető darab és akkor még finoman fogalmaztam, és igazából megnézném még párszor, de bizonyos részeket kihagyhattak volna, mert volt, hogy túl unalmas volt. Szájbarágósnak abszolút nem éreztem, mert néha még így sem tudtam pontosan mire is akar célozni a rendező - és egyben író.

Dafoe és Gainsbourg nagyok voltak, ezt szerintem hülyeség lenne cáfolni, de Dafoe nekem jobban tetszett, habár lehet azért, mert Charlotte volt a negatív, de engem már kurvára idegesített, mondjuk lehet ez volt a cél.

A lassított jelenetek, ahogy azzal céloztak, filozofáltak nekünk a dolgok megértésére, nagyon bejöttek. Még akkor is ha esetleg egy-egy állatos motívumot nem is lehetett teljesen komolyan venni - (gondolok itt a rókás részre) - nekem sikerült, mert ha beleéled magad, inkább érzed elvontnak, mint nevetségesnek. Nem tudom pontosan, hogy igazán mit is mondjak, adjak erre a filmre. Az első Lars von Trier film volt, ezért maradandó lesz (talán). 8/10-et kiosztok, mert ide kell tehetség, megírni egy ilyet, habár az sem árt, ha az ember kicsit nő- és embergyűlölő meg őrült.

Kihagytam, baromira jó feszes a zenéje. Ahogy üt egyet a dob, úgy pattan a szíved. Nem gyengén hatásos, plusz a klasszikusért is kap egy jó pontot, mert attól meg valahogy még elkorcsosultabbnak és félelmetesnek érzi az ember.