Tegnap még a Once Upon A Time első részéről lehetett olvasni, ma következzen a Pan Am. Legalább ezzel pipáljuk az ABC vasárnapi újoncait és gyorsan megismerkedünk a Desperate Housewives-t felvezető majd levezető sorozattal is. Nagyon nincs mit csavarni ezen, tökéletes lenne ha nem az ABC (Network) mutatná be. A Mad Men érzés nem fog átjönni és hiába a 60-as évek közel sem lesz olyan hangulata a sorozatnak, amit elvárnánk tőle. Főleg most, hogy a dohányzást is betiltották. Ettől függetlenül, az adott keretek között, minőségi munkát láthatunk. A Sony égisze alatt készült, Jack Orman által rendezett sorozat maximálisan próbálja hozni mindazokat az elemeket amit elvárnánk, viszont egy adott pillanatban azt vesszük észre, hogy ha minőségi sorozatot akarunk nézni akkor ezer meg egy kábel sorozat áll a rendelkezésünkre. Network szinten pedig a Pan Am túl sok lehet a nézőknek és gyors búcsút is jósolnék neki, ha csak a Feleségeknek köszönhetően nem jut el a teljes évados berendelésig. Második évadot viszont egyáltalán nem várok a sorozattól.
Mondom is miért: a Pan Am mint kultikus légitársaság bizonyosan sokakat fog érdekelni, és a Leonardo DiCaprio, Tom Hanks kettőse által sikerre vitt Catch Me If You Can is sokakban elő fog kerülni, a hangulat viszont gyorsan durran, mint egy lufi és a több átívelő szál is inkább hátrányára lesz a sorozatnak. Nem mondom, a légitársaság hölgyeinek pompázatos életét még sokáig el is nézném ha nem rögtön azzal kezdenénk, hogy ketten esküvő elől menekülnek, egyikőjük már házas faszival kavargat míg a nagyon vagány fekete bárány szinte csak hab a tortán, hiszen a legtöbb karaktert már jó előre ismerjük ezer meg ezer sorozatból. Változatosság, fordulat nincs, csak egy folyamatosan, hatalmasra növő lufihoz van szerencsénk, ami előbb vagy utóbb......tudjuk mi lesz vele.
A másik oldalon viszont ott van az is, hogy a 60-as évek hangulata magával tudja rántani az embert és ha nem ébredünk időben, akkor bizony feleslegesen dobjuk ki az ablakon a 40 perceket. Még akkor is, ha olyan színészek sorakoznak a sorozat mellett, mint Christina Ricci, akinek a dögös, mindent tudó badass szerep jól áll, de kevés. És a hatalmas eyecandy faktor sem képes meggyőzni arról, hogy a harmadik részt már megnézzem, pedig Kelli Garner, Margot Robbie vagy Karine Vanasse mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat a képernyők előtt. A megvalósítással nincs semmi bajom, a legtöbb jelenet zárt helyen játszódik. A repülőn, a hangáron vagy a gép belsején egyértelműen lehet látni, hogy jó munkát végeztek. A külső jeleneteknél már nincs ennyire egyértelmű boldogság, de még elviselhetően zavaró a Pan Am gépeinek repülése vagy a "külföldön" felvett városok hangulata.Értékelés: Pan Am - 5/10
Már az upfronts alatt sem volt túl magas a várakozási faktor és maradtam is ennél a pontnál. A Pan Am számomra túlságosan is megszerkesztettnek hat, nincsenek vagy legalábbis erőszakosan próbálják kerülni a hibákat és talán pont ezzel lőnek nagyon mellé. A klisék nem zavartak, a szereplők szintén elfogadhatóak, igaz a karakterek egyelőre papírmasék, de talán képesek lehetnek a fejlődésre, a többi viszont, nem gondolom. Olyan ez, mint amikor egy amatőr rajzversenyre egy profi festővel készített rajzot küldünk be. Egyrészt biztosan leveszünk mindenkit a lábáról a tökéletes munkákkal, utána viszont átesünk a ló másik oldalára ahonnan nagyon nincs visszaút. A Pan Am feliratkozik azon sorozatok közé, ami egy nagyon jó kísérlet volt, valamint abba a kupacba is belekerül, ahol a sorozatok többségét akár évadokon keresztül elnéznénk, de időben kell ébredni és átadni azt a 40 percet akár egy közepes sorozatnak is, mert nem tudhatjuk soha, hogy mikor találunk egy ennél sokkal jobbat, szerethetőbbet.
Talán ebből a szempontból még tökéletesebb a kontraszt a Once Upon A Time és a Pan Am között. Ami ott működött és levett a lábamról, ahol a mese átvette a hatalmat és el tudta engedni magát az ember az itt csak zavaró tényező. Sebaj, legalább Margot Robbie feliratkozott arra a bizonyos eyecandy falra és már ennek is tudni kell örülni.
