Ez volt az a sorozat, amiről eredetileg nem gondoltam, hogy írnom kéne, mivel tisztán kikapcsolódásként néztem. Nem mintha más sorozatokat kötelezettségből néznék, de ez volt az aminél egyáltalán nem izgatott, ha pár hetet kihagytam belőle, és csak később pótoltam. Így volt ez egészen múlthét péntekig, amikor nagyot és pozitívan csalódtam benne, de ezt majd később kifejtem a spoileres részben.
Legelőször Sam Raimi révén keltette fel a figyelmemet, amikor megtudtam, hogy ő fogja rendezni az általam várva várt Warcraft RTS trilógia és World of Warcraft MMORPG játékok alapján készülő Warcraft című adaptációt.
A Spartacus teljesen beleillik Raimi eddigi munkásságába, mely főleg adaptációkból, sci-fi és fantasy filmekből/sorozatokból áll. Amikor kicsit utána olvastam, kiderült számomra, hogy Raimi ebben a sorozatban főleg az eddig bevált rendezőtársait és színészeit vetette be. Lucy Lawless-el és Manu Bennett-el, már dolgozott együtt a Xena-ban, és Robert Taper-rel a legtöbb sorozatát közösen rendezte. A másik társrendező Steven S. DeKnight is teljesen beleillik a képbe, akinek olyan sorozatokat köszönhetünk, mint a Smallville, Buffy, Angel, és a Dollhouse.
A Spartacus első benyomásra tisztán idézi a 300 kamerakezelését és színvilágát, ami talán nem is véletlen. Ahogy egyre többet néztem a sorozatból, mégis valahogy a Sin City képregényszerű rendezése ugrott be. Ez főleg az akciójeleneteknél hangsúlyos, ahol a véres kaszabolást szerintem így akarták nézhetőbbé, kevésbé valóssá tenni. Nem mellesleg a Spartacus elég kendőzetlenül mutatja be a korabeli római birodalom árnyoldalait, gondolok én itt a gladiátor vermeken kívül az orgiákra, és a mindent átszövő intrikációkra. A sorozat egyértelműen a képi világával akarja levenni a nézőt a lábáról, de közben gondolkozásra is serkent a római hatalmasságok közötti áskálódással, és ezzel valahogy az HBO saját gyártású sorozatára a Rómára emlékeztet.
Innentől kicsit spoileresebben a sztoriról. A történet egy trák harcosról (Andy Whitfield) szól, aki egy római legátus megtámadása miatt kerül az arénába, ahol váratlan győzelme miatt ráaggatják a Spartacus nevet. Vagyis nem az eredeti Spartacusról szól a történet, aki a gladiátorlázadást vezette. Érdekes, hogy úgy alakították a történetet, hogy Spartacus valódi neve nem derül ki. Bár megmenekült a kivégzéstől mégsem szabadulhat, egy Batiatus nevű gladiátor kiképzőhöz (John Hannah) kerül, hogy bár kicsit később, de mindenképpen utolérje a halál. Spartacus minden lehetséges módon ellenáll a kiképzésnek, mígnem Batiatus megígéri neki, hogy az együttműködéséért cserébe visszaszerzi neki a feleségét, akit a legátus eladott rabszolgának. Nem akarom leírni az egész történetet, mivel épp az a lényeg, hogy a fordulatok akkor ütnek be, amikor az ember legkevésbé számítana rá, inkább rátérnék arra, mi is változtatta meg a véleményemet abban, hogy az „egynek jó” sorozat helyett, az „ezt nézni kell” kategóriába helyeztem.
Minél kevésbé lelőve a meglepetéseket (bár ez a bekezdés önmagában sokat lelő), Spartacusnak lesz egy nagyon közeli barátja a gladiátorok között, akivel egy összeesküvés végett szembe kerül egy harcban, és kénytelen megölni, különben mindketten meghalnának. Korábban jól felépítve, tényleg erősen érzékeltették, hogy ők ketten valóban igazi barátokká, mondhatni testvérekké váltak. Maga a jelenet is, amikor Spartacus végez a barátjával, rendkívül megható és szívszorító, de később amikor Spartacus a szobájában véresre veri az öklét a falban, és elkeseredetten, sírva a földre rogy, olyan mértékű sajnálatot és dühöt váltott ki benne, amitől sokáig nem tudtam szabadulni. Teljesen sikerült átéreztetni a fájdalmát, annyira, hogy akár puszta kézzel képes lettem volna kitépni az összeesküvésért felelős szívét. Nagyon kevés történet képes bennem hasonlóan erős érzelmi reakciót kelteni, ezért mondhatom őszinte meggyőződésből, hogy ezt a sorozatot érdemes nézni.
A sorozat sikeréhez persze a színészek játéka adja a legtöbbet. A Spartacus talán legismertebb színésze Lucy Lawless, aki a Battlestar Galactica-ban megcsillogtatott tudását itt is kamatoztatja. Még egy főszereplő, akit külön meg kell említenem John Hannah, aki ebben a sorozatban sokkal többet mutat meg a tehetségéből, mint a Múmia trilógiában, és szerintem kiemelkedő színészi játékot nyújt. A további főszereplők Andy Whitfield, Peter Mansah és Manu Bennett, bár jól mégsem kivételesen alakítják szerepüket, ez alól talán csak Whitefield legutóbbi részben látható alakítása volt kivétel.
Rajtuk kívül persze még rengeteg eyecandy szereplőt is felsorakoztat a Spartacus, akiket gyakran mutogatnak fél- vagy teljesen meztelenül, de hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem olyan módon, hogy az embernek az az érzése lenne, hogy csak a nézettségért teszik.
Összefoglalva a Sparcatus egy rendkívül látványos sorozatként nyitott, majd megmutatva egy másik arcát engem teljesen megvett. Továbbra sem fukarkodik a képi elemekkel, és a történet így az évad vége felé annyira felfokozott lett, hogy már félve várom azt a pillanatot, amikor az évadzáró végén felvillan a „to be continued”.
