Terry Gilliam klasszikusáról van szó, amiben Jeff Bridges és Robin Williams alkotnak párost, méghozzá egészen jót. Pótolnivaló volt ez is keményen, ahogy illik. Jó pár díjra is jelölték, ami viszont érdekes, hogy Robin Williams Golden Globe-ot nyert vele, Mercedes Ruehl pedig megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart és a Globe-ot. Amit pedig rengeteg helyen hallottam, hogy Jeff Bridges méltatlanul nem kapta meg érte az Oscart, pedig kijárt volna neki ezért az alakításért. Na, hát akkor mindjárt mondom, hogy szerintem mi is a helyzet, de előtte elmesélem felületesen a történetet.

Jack Lucas (Bridges) egy menő rádióműsor vezetője, aki kissé arrogáns és szemét, de a népnek bejön a stílusa. Ám feltehetően az utolsó adásában egy olyan kijelentést tesz az egyik betelefonálójának, amitől az megkattan és megöl 7 embert egy klubban. Ettől teljes mértékben összeomlik, 3 éven keresztül fuldoklik a piában és a depresszióban. Aztán épp mikor már nem lát semmi kiutat, ugrani készül, de a sors összehozza Parryvel (Robin Williams) akinek a felesége a 7 áldozat között volt. Parry kissé zakkant, őrült, hajléktalan, aki egy másik világba képzeli magát olykor. Illetve ezzel leplezi, próbálja enyhíteni a fájdalmát. Jack úgy érzi segítenie kell rajta s, így talán a saját élete is helyre billenhet a mélypontról. A kettejük kapcsolatáról, életútjáról szól a film belefecskendezve kellő adag fantáziával.

A felvezetés elkapósra sikeredett, lekötöttek a sztorival az operatőri munka és a rendezés pedig valami esztelen módon magába szédíti a nézőt. A legjobb motiváció mégis Robin Williams játéka. Az őrültséget, tébolyultságot akkora lendülettel zúdítja ránk, hogy nem tudunk félreállni az útjából. Jeff Bridgessel pedig végig szimpatizáltam. Nem több ő egy átlagos amerikainál, csak hát van lelkiismerete a szar élete mellett. A cinikus, bunkó stílus kedvemre való volt, így megkedveltem az első perctől. Arcoskodik is természetesen, mégsem zavaróan. A díjakat tekintve viszont Williams megérdemelten kapta meg a Globe-ot, úgy is mondhatnám, hogy Bridgest sikerült lejátszania. Bridges oscar-gyanúja bennem max azért merült fel, mert a karaktere kimászott egyfajta gödörből, pozitív erőt sugárzott magából. Na, de a díjat nem erre kell adni, mint tudjuk. Ettől függetlenül végig kedveltem a játékát. A hölgyről csak annyit, hogy ügyesen játszott, de kettejük mellett eltörpült.

A párbeszédek zseniálisak, amikor ketten fekszenek a füvön és Williams elmeséli a legendát az valami csodálatos. Teljesen megfogott az a pillanatkép, a "mese". Ez a legjobb, mellette viszont még van bőven érdekesség. Lassú a történetvezetés, sajnos én úgy éreztem néha le is ül itt-ott viszont nézeti magát. Le tudja kötni azért az embert egy szép pihenős délutánon.

Összességét tekintve kellemes szórakozást nyújt több, mint 2 órán át, valahogy mégis elmarad az az érzelmi katarzis, amit titkon azért reméltem. Vannak érzelmesebb jelenetek, de nem dobbantotta meg a szívemet viharszerűen. A Crazy Heart-ra leszek most kíváncsi, ugyanis Bridgesnek azért kijárt a szobor. Meglátjuk.

Mindenesetre így elsőre ez az 1991-es Gilliam varázslat 7/10-re volt jó nálam. Talán majd pár év elteltével újranézés közben adhat valami újat még az érzésekhez.

A véleményt/kritikát köszönjük szépen Ekoz-nak, aki erre blogol.